A kapuban szokás szerint bent van a kulcs, csak átnyúlok a rácsokon, elfordítom és bejutok a rendezett kertbe. A virágok illatát már kint is éreztem, de elhaladva az ágyások mellett szinte elbódítanak ezen a gyönyörű kora nyári délutánon. A hatalmas cseresznyefa uralja a kis udvar többi részét. A városi nagy házhoz zsebkendőnyi birtok jár.
A télikerten keresztül megyek be a házba. Ilyenkor ott vannak keresztanyámék, mert az üvegfal mögött szinte együtt lehet élni a zöldbe borult portával. A ház számomra legkedvesebb kuckója is itt van, a kis kör alakú dohányzóasztal a két alacsony támlás pörgős fotellal. Innen belátni a konyhába. Az ott serénykedő keresztanyámmal tudok beszélgetni.
Ezen az asztalon most kések, ollók körberakva. Hegyeik fenyegetően az asztal előtt elhaladóra mutatnak
Meséltek már erről, amit sem elképzelni nem tudtam, sem elhinni. Most még visszafordulhatok, de az ajtónyitódásra a konyhából keresztanyám rémült tekintete néz rám. A félelem hirtelen szégyennel keveredik, aztán zavarral, majd féltéssel. Látom, hogy legszívesebben elküldene, de nincsen ereje hozzá. Segítséget is kérne, de mit tudnék én segíteni? A tizennyolc éves lány. Hiszen én is védelemre szorulok. Főleg most, hogy keresztapám megint részeg.
Nem tudom otthagyni. Becsukom magam mögött az ajtót.
- Szia. Itthon van?
- Igen, kint a műhelyben.
A konyhában van a húszéves unokanőverem is. Már egymás mellett ülnek. Ők ketten, a két reszkető ember, akinek segítségre lenne szüksége.
- Hívtátok a rendőrséget?
- Megint azt mondták, hogy csak akkor jönnek, ha vér folyik.
Ha itt vér folyik, akkor nem a rendőrségnek kell jönnie, hanem a helyszínelőknek és a hullaszállítóknak.
- Jól van. Maradjatok itt a konyhában. Valami majd csak lesz.
Kiülök a kedvenc pörgős fotelembe. A késekkel kirakott asztal mellé. Nézem a művét. Akkurátusan egymás mellé helyezett körömolló, hajvágóolló, a nagy háztartási olló és a pucolókéstől, a csontozókésen át a legnagyobb zöldségaprítóig mindenféle kés. Mögöttem az üvegfal és a lemenő nap fényében pompázó kert, velem szemben a konyha, balra tőlem a nagy télikert, aminek a másik végén lévő folyosóról nyílnak a hálószobák. És jobbra... Jobbra a mellékhelyiségekbe és a műhelybe vezető ajtó. Innen várom keresztapámat, akiről nem tudom, hogy milyen állapotban van és hogy hogyan fog reagálni arra, hogy ott ülök a kiállítása mellett.
Nyílik az ajtó és belép. Meghökken a látványomtól, benéz a konyhába, hogy ott vannak-e még a félők, akikből meríti az erejét.
- Szia, mi újság?
- Szia. A Géza hozott munkát, tudod, aki a másik utcában lakik, de telekszomszédok is vagyunk. Tönkrement a gép, amivel a ...
És itt a várható litániába kezd. Mert beszélni azt tud. Ahogy inni is. Korlátlanul. Féktelenül.
Legalább látom, hogy pontosan milyen a hangulata. Hallgatom a baromságait és nézem ezt a jelentéktelen törpét, ez a gnóm alkoholistát, aki valaha elismert lakatosmester és iparművész volt, ma pedig egy üveg borért eladja a lelkét az ördögnek.
Leül az asztal másik oldalán lévő fotelba.
- Mi készül itt? Hajvágás? Vagy disznóvágás?
Próbálom megőrizni a nyugalmamat, ami csupán látszólagos. Vajon bedühödik? Eddig jut el, az elmondások szerint. Az ollók és kések kiterítéséig. Mi van, mi lesz, ha mára éppen más tervei vannak? Ha borul a rendszer és ő is borít?
- Nem.
Idiótán mosolyog. Mint egy félkegyelmű. Ez bátorító.
- Nézd a feleséged, meg a lányod reszket a konyhában. Le kéne inkább feküdni aludni, nem?
- Nem, nem. Még visszamegyek a műhelybe.
- Figyelj. Bekísérlek a hálószobába, ledőlsz, betakarlak egy pokróccal és amikor felkelsz, akkor tudod folytatni a munkát, jó?
Nem válaszol. Én is hallgatok. Ránézek a konyhában lévőkre. Reszketve egyben bizakodva néznek rám. Örülök, hogy kimaradnak az egészből.
- Na gyere, menjünk!
Felállok és elindulok, de megállok előtte és várom, hogy mozduljon. Feláll. Jól van. Megyek tovább, ő jön utánam. Bepillantok a konyhába és a szememmel hívom keresztanyámat, aki jócskán hátul maradva követ minket. A szobába érve ráfekszik az ágyra. Keresztanyám mögöttem van, kérem, hogy vegyen elő egy pokrócot. A kezembe nyomja, én takarom be a részeget.
- Jól fekszel? Kell még egy párna?
Csak a fejével inti az igent és a nemet.
- Pihend ki magad!
Azonnal elalszik. Kijövünk a szobából.
Hányni tudnék! De még nem végeztünk.
A késeket és az ollókat gyorsan összeszedem az asztalról, egy konyharuhába csavarom mindet. Megkérem az unokatesómat, hogy szedje össze az összes vágóeszközt, ami van a házban. Mindent a kamrába teszek, az ajtót bezárom a kulcsot keresztanyám kezébe adom.
- Rakd el jól! Átjöttök?
- Nem.
- Alszik reggelig?
- Talán igen.
- Jól van. Vigyázzatok magatokra.
Elköszönök és elindulok kifelé.
Milyen szépek a szobanövények itt, a télikertben. Végigmegyek a kerten, keresztanyám jön utánam, valamit mond, valamit motyogok rá.
Nem akarok kérdezni, nem akarok válaszolni, nem akarok gondolni semmire.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Szakyster 2012.09.26. 10:43:26
- Megint azt mondták, hogy csak akkor jönnek, ha vér folyik.
"
Ilyet nem mondhatnak, ez egy városi legenda. Ha mégis, nyugodtan lehet egy szinttel feljebb jelezni, és legközelebb első füttyre maga a kapitány fog kijönni.
A festett madár · http://csaladonbelulieroszak.blog.hu/ 2012.09.26. 23:51:17
Rézvirág 2012.09.27. 12:13:36
De most 2012-t írunk.
Képzeljük el, hogy ez most történik.
(Megjegyzem, nekem az alapsztori több sebből vérzik: 2 felnőtt ember a konyhában várja a sorsát? Nem voltak bezárva, ajtó ablak nyitva, vadállat a műhelyben. Futás a rendőrségre, anyaotthonba, templomba... hogy 2 felnőtt ember birkamód várakozzék a konyhában, hogy mikor vágják le...háááát...na biztos az én készülékemben van a hiba)
1. ha most hívod a rendőrséget, mert életveszélyben vagy, a _jelenlegi_ törvény szerint ilyet nem mondhatnak.
2. ha nem hívod a rendőrséget, akkor meg mit ér a törvény?
A festett madár · http://csaladonbelulieroszak.blog.hu/ 2012.09.27. 12:23:08
Aki nem élt ilyenben, az nem tudja megérteni. Köszönöm a hozzászólásaidat.
Rézvirág 2012.09.27. 12:41:04
Némi fogalmam azért van. Ez már régi-régi, sok pasival ezelőtti sztori, volt olyan pechem, hogy az első "szerelmem" egy vadállat volt. Ezért mondom el minden szembejövő ilyen blogon, hogy törvény itt nem segít.
Egy nő ilyenkor nem akarja, hogy kívülről segítsenek. Meg akarja oldani.
Elhiszi, hogy _ő_tehet_róla.
Elhiszi, hogy _ő_ az, aki provokál.
Szégyelli, hogy ennyire sem tisztelik.
Az egészet a _saját_ kudarcaként éli meg.
Ez egy örvény. Forogtam benne én is másfél évig. Nincs kiút, míg a fenékig le nem ránt, ott aztán vagy erősen dobbantasz és kimenekülsz, vagy ott pusztulsz.
A hajadnál fogva kihúzhatnak belőle, de ezt a jog _nem _teheti _meg_, mert az önrendelkezésnek adna egy akkora pofont, ami nem megengedhető egy jogállamban.
Aki a hajadnál fogva kihúzhat belőle, az a családod, a barátok.
Ha kevesebb családon belüli erőszakot akarsz, akkor szerintem arra kellene fektetni a hangsúlyt, hogy az örvényben forgó nők képesek legyenek "feladni", és megfogni a feléjük nyújtott kezet. És erősíteni a közösségeket, hogy legyen minél több kinyújtott kéz.
Rézvirág 2012.09.27. 12:45:37
A festett madár · http://csaladonbelulieroszak.blog.hu/ 2012.09.27. 13:28:59
Mint láthatod, a családi és baráti segítség az elmúlt évszázadokban nem adott megoldást.
A festett madár · http://csaladonbelulieroszak.blog.hu/ 2012.09.27. 13:31:32
Rézvirág 2012.09.27. 14:43:25
Hogy oldja meg a helyzetet, ha az anya nem kéri a segítséget? Az önrendelkezés korlátozása sosem menne át az alkotmánybíróságon.
Rézvirág 2012.09.27. 14:43:54