Családon belüli erőszak

Ismerős a vicc, amikor a farkas és a róka elhatározzák, hogy megverik a nyuszit? Eldöntik, hogy ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért. Így is történik, jön a nyuszika, sapka nincs a fején, ezért elverik. Másnap megint elhatározzák, hogy elverik. Most cigit kérnek tőle, ha filtereset ad, akkor azért, ha filter nélkülit, akkor meg azért. A nyuszinál van mindkétféle cigarettából erre azt mondja a róka: - Te. Ezen már megint nincs sapka!

Nem kérdés, hogy valami jelentéktelen, legtöbbször ismeretlen ok miatt kerül rapportra az ember. Nekem nem kell tudnom, hogy most pont miért áll a bál. Nagy valószínűséggel nem is fogom megtudni. Olvasok a szobámban, amikor hallom, hogy kiabálva hív, menjek oda hozzá azonnal. Kimegyek. Az előszobában vár és számon kér rajtam valamit. Nem emlékszem, hogy mit. Valószínűleg nem is értem, hogy az adott dolog miért okoz ekkora problémát neki.

Alapvetően jó gyerek vagyok. Hazaérek az iskolából és rendbe rakom az egész házat, ha van mosatlan elmosogatok, elindítom a mosógépet, megetetem a kutyát, megtanulok, mire anyám hazaér. Hétvégén kivasalok, kiboxolom a cipőket, megvarrom a ruhákat. Nem kell, hanem szeretem csinálni. Szeretek segíteni az anyámnak. Ilyenkor örül a szeme is és büszke rám. Amúgy meg nem sok vizet zavarok. Ha otthon van apám a szobámban olvasok, így alig észrevehető, hogy létezem, és hibát sem vétek a megismerhetetlen szabályok ellen. Anyám nagyon félt, jobban szereti, ha a barátaim jönnek hozzám. Ilyenkor a szobámban beszélgetünk, játszunk.

Állok a jó két fejjel magasabb apám előtt, lehajtott fejjel. Tizenkét éves vagyok. Arra gondolok, hogy ha pofon vág, amivel inkább fenyeget, mint megteszi, akkor a tenyere megnyomja az arcomat. Nem fájdalmas, de megalázó.

Felnézek a hideg kék szemébe. Nem tettem még ilyet. Zavarodottan néz vissza rám. Ezen meglepődöm. Azt hittem, hogy sokkal határozottabb. Nem az. Emelve tartom a tekintetemet. Kérdez valamit, amire nem válaszolok, mert úgysem tudom, hogy mi a helyes válasz. Hirtelen ötlettől vezérelve, a pofont lélekben már úgyis átélve ezt mondom neki:

- Üss meg!

A keze elindul, aztán megáll, arcán döbbenet. Megfordul és otthagy. Legyőztem.

Tizenkét éves. Elvitte a motorját. És visszahozta. Épségben van. Ő is a motor is.

Mégis őrjöngve várja.

De miért kell ebből ekkora ügyet csinálni vajon? Nem értem.

Anyám már tudja, hogy mi várható. Valahogy sikerül bemenekítenie öcsémet a fürdőszobába. Bezárja az ajtót és fogja is, hogy ne tudjon bejutni utánuk.

Teljesen meg van vadulva. Mintha az eszét vesztette volna rángatja az ajtót, húzza, üvölt, hogy nyissák ki.

Nem jár sikerrel.

Érdekes, hogy anyámban van annyi erő, hogy megvédje az öcsémet. Nagyon örülök neki, hálát érzek, hogy mindezt meg tudja tenni most. Sok mindenhez nincsen ereje, de ebben a pillanatban nagyon jól látja, ha elérné az öcsémet ez a vadállat, még arra is képes lenne, hogy addig verje, amíg mozog.

Mert ment egy kört a motorral. Nem lett senkinek és semminek baja. Egyértelmű, hogy a motor érdekli jobban. De az is hibátlan.

Már családi házban lakunk. A szerszámait a kiskonyhában tartja. Kirohan valami eszközért, hogy majd annak segítségével bejut. Amíg távol van bátorítom anyámat, hogy semmiképpen ne engedje be és tartson ki, a fürdőszoba ablakán valahogy juttassa ki a gyereket, én átmegyek érte a szomszédba. A gyerekért...Én is csak tizenöt vagyok.

Abban reménykedem, hogy amíg kimegy és keresgél a szerszámai között van ideje lehiggadni. De nem. Ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Ez komplett őrült!

Anyám kitartása erősebbnek bizonyul.

Végül a kocsmát választja, minthogy bejusson a fürdőszobába. Mire megjön, tökrészegen, elfelejti, hogy miért és mihez indult el erőt meríteni.

(Most tizenkét éves az én fiam... Senkitől nem kell félnie. Senki nem tartja rettegésben. Senki nem bántja.)

Miért szaladok ki a konyhába? Kiáltásra? Sikításra? Üvöltözésre? Veszekedésre?

Utóbbira biztosan nem. Az mindennapos.

Az biztos, hogy ilyet még nem láttam, amit akkor, amikor megállok a konyhaajtóban. A szemközti konyhafalánál, gáztűzhely és a konyhaablak közötti kis falnak háttal anyám. Apám vele szemben.

Keze anyám torkán.

A döbbenet felráz gyermeki álmodozásomból. Uramisten! Ha megfojtja, akkor ki véd meg, ki gondoskodik rólam, ki ad enni? Ki szeret?

Kétfelé nem tud szakadni. Ha otthagyja és engem kap el, akkor anyám nem tud megvédeni, hiszen lám, ő magát sem tudja. Nekem kell tennem valamit.

- Ne bántsd!

Odafordítja a fejét, szeme zavarosan forog. Anyám átnéz a válla fölött. Hogy éri fel, amikor sokkal alacsonyabb nála?

- Szaladj a Pista bácsiért! Gyorsan!

Az öcsém a szobánkban. Nem jött utánam. Indulok. Az ajtó két lépésre. A kulcs gyorsan fordul a zárban. Nem fog utolérni.

Már a lépcsőházban vagyok. Meg tudom csinálni. Az alsó szomszédhoz becsöngetek. Remélem itthon vannak. Dörömbölök az ajtón. A feleség nyit ajtót.

 - Csókolom, itthon van a Pista bácsi? Jöjjön, segítsen! Megfojtja anyut!

A kapuban szokás szerint bent van a kulcs, csak átnyúlok a rácsokon, elfordítom és bejutok a rendezett kertbe. A virágok illatát már kint is éreztem, de elhaladva az ágyások mellett szinte elbódítanak ezen a gyönyörű kora nyári délutánon. A hatalmas cseresznyefa uralja a kis udvar többi részét. A városi nagy házhoz zsebkendőnyi birtok jár.