Miért szaladok ki a konyhába? Kiáltásra? Sikításra? Üvöltözésre? Veszekedésre?

Utóbbira biztosan nem. Az mindennapos.

Az biztos, hogy ilyet még nem láttam, amit akkor, amikor megállok a konyhaajtóban. A szemközti konyhafalánál, gáztűzhely és a konyhaablak közötti kis falnak háttal anyám. Apám vele szemben.

Keze anyám torkán.

A döbbenet felráz gyermeki álmodozásomból. Uramisten! Ha megfojtja, akkor ki véd meg, ki gondoskodik rólam, ki ad enni? Ki szeret?

Kétfelé nem tud szakadni. Ha otthagyja és engem kap el, akkor anyám nem tud megvédeni, hiszen lám, ő magát sem tudja. Nekem kell tennem valamit.

- Ne bántsd!

Odafordítja a fejét, szeme zavarosan forog. Anyám átnéz a válla fölött. Hogy éri fel, amikor sokkal alacsonyabb nála?

- Szaladj a Pista bácsiért! Gyorsan!

Az öcsém a szobánkban. Nem jött utánam. Indulok. Az ajtó két lépésre. A kulcs gyorsan fordul a zárban. Nem fog utolérni.

Már a lépcsőházban vagyok. Meg tudom csinálni. Az alsó szomszédhoz becsöngetek. Remélem itthon vannak. Dörömbölök az ajtón. A feleség nyit ajtót.

 - Csókolom, itthon van a Pista bácsi? Jöjjön, segítsen! Megfojtja anyut!