HTML

Családon belüli erőszak

Nem értetek van, akik szeretitek és tisztelitek a családotokat, hanem azok ellen, akik sem a jó szóra, sem a fenyegetésre nem hallgatnak.

Friss topikok

  • Mc Master: Ez is egy amolyan project-blog volt, ezidőtájt volt téma a családon belüli erőszak a parlamentben,... (2013.01.09. 12:37) Megbüntetni, mindenáron
  • Rézvirág: Mára elköszönök, mennem kell a lurkókért. (2012.09.27. 14:43) Kések az asztalon
  • A festett madár: @Rézvirág: Értem és egyetértek! Ezt a nevelést kaptad. Ahogy anyám is. Nem volt más minta előtte, ... (2012.09.27. 13:34) Jöjjön, segítsen!

Címkék

Archívum

2012.09.28. 02:15 A festett madár

Üss meg!

Ismerős a vicc, amikor a farkas és a róka elhatározzák, hogy megverik a nyuszit? Eldöntik, hogy ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért. Így is történik, jön a nyuszika, sapka nincs a fején, ezért elverik. Másnap megint elhatározzák, hogy elverik. Most cigit kérnek tőle, ha filtereset ad, akkor azért, ha filter nélkülit, akkor meg azért. A nyuszinál van mindkétféle cigarettából erre azt mondja a róka: - Te. Ezen már megint nincs sapka!

Nem kérdés, hogy valami jelentéktelen, legtöbbször ismeretlen ok miatt kerül rapportra az ember. Nekem nem kell tudnom, hogy most pont miért áll a bál. Nagy valószínűséggel nem is fogom megtudni. Olvasok a szobámban, amikor hallom, hogy kiabálva hív, menjek oda hozzá azonnal. Kimegyek. Az előszobában vár és számon kér rajtam valamit. Nem emlékszem, hogy mit. Valószínűleg nem is értem, hogy az adott dolog miért okoz ekkora problémát neki.

Alapvetően jó gyerek vagyok. Hazaérek az iskolából és rendbe rakom az egész házat, ha van mosatlan elmosogatok, elindítom a mosógépet, megetetem a kutyát, megtanulok, mire anyám hazaér. Hétvégén kivasalok, kiboxolom a cipőket, megvarrom a ruhákat. Nem kell, hanem szeretem csinálni. Szeretek segíteni az anyámnak. Ilyenkor örül a szeme is és büszke rám. Amúgy meg nem sok vizet zavarok. Ha otthon van apám a szobámban olvasok, így alig észrevehető, hogy létezem, és hibát sem vétek a megismerhetetlen szabályok ellen. Anyám nagyon félt, jobban szereti, ha a barátaim jönnek hozzám. Ilyenkor a szobámban beszélgetünk, játszunk.

Állok a jó két fejjel magasabb apám előtt, lehajtott fejjel. Tizenkét éves vagyok. Arra gondolok, hogy ha pofon vág, amivel inkább fenyeget, mint megteszi, akkor a tenyere megnyomja az arcomat. Nem fájdalmas, de megalázó.

Felnézek a hideg kék szemébe. Nem tettem még ilyet. Zavarodottan néz vissza rám. Ezen meglepődöm. Azt hittem, hogy sokkal határozottabb. Nem az. Emelve tartom a tekintetemet. Kérdez valamit, amire nem válaszolok, mert úgysem tudom, hogy mi a helyes válasz. Hirtelen ötlettől vezérelve, a pofont lélekben már úgyis átélve ezt mondom neki:

- Üss meg!

A keze elindul, aztán megáll, arcán döbbenet. Megfordul és otthagy. Legyőztem.

Szólj hozzá!


2012.09.25. 17:15 A festett madár

Megbüntetni, mindenáron

Tizenkét éves. Elvitte a motorját. És visszahozta. Épségben van. Ő is a motor is.

Mégis őrjöngve várja.

De miért kell ebből ekkora ügyet csinálni vajon? Nem értem.

Anyám már tudja, hogy mi várható. Valahogy sikerül bemenekítenie öcsémet a fürdőszobába. Bezárja az ajtót és fogja is, hogy ne tudjon bejutni utánuk.

Teljesen meg van vadulva. Mintha az eszét vesztette volna rángatja az ajtót, húzza, üvölt, hogy nyissák ki.

Nem jár sikerrel.

Érdekes, hogy anyámban van annyi erő, hogy megvédje az öcsémet. Nagyon örülök neki, hálát érzek, hogy mindezt meg tudja tenni most. Sok mindenhez nincsen ereje, de ebben a pillanatban nagyon jól látja, ha elérné az öcsémet ez a vadállat, még arra is képes lenne, hogy addig verje, amíg mozog.

Mert ment egy kört a motorral. Nem lett senkinek és semminek baja. Egyértelmű, hogy a motor érdekli jobban. De az is hibátlan.

Már családi házban lakunk. A szerszámait a kiskonyhában tartja. Kirohan valami eszközért, hogy majd annak segítségével bejut. Amíg távol van bátorítom anyámat, hogy semmiképpen ne engedje be és tartson ki, a fürdőszoba ablakán valahogy juttassa ki a gyereket, én átmegyek érte a szomszédba. A gyerekért...Én is csak tizenöt vagyok.

Abban reménykedem, hogy amíg kimegy és keresgél a szerszámai között van ideje lehiggadni. De nem. Ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Ez komplett őrült!

Anyám kitartása erősebbnek bizonyul.

Végül a kocsmát választja, minthogy bejusson a fürdőszobába. Mire megjön, tökrészegen, elfelejti, hogy miért és mihez indult el erőt meríteni.

(Most tizenkét éves az én fiam... Senkitől nem kell félnie. Senki nem tartja rettegésben. Senki nem bántja.)

243 komment · 5 trackback


2012.09.25. 12:00 A festett madár

Jöjjön, segítsen!

Miért szaladok ki a konyhába? Kiáltásra? Sikításra? Üvöltözésre? Veszekedésre?

Utóbbira biztosan nem. Az mindennapos.

Az biztos, hogy ilyet még nem láttam, amit akkor, amikor megállok a konyhaajtóban. A szemközti konyhafalánál, gáztűzhely és a konyhaablak közötti kis falnak háttal anyám. Apám vele szemben.

Keze anyám torkán.

A döbbenet felráz gyermeki álmodozásomból. Uramisten! Ha megfojtja, akkor ki véd meg, ki gondoskodik rólam, ki ad enni? Ki szeret?

Kétfelé nem tud szakadni. Ha otthagyja és engem kap el, akkor anyám nem tud megvédeni, hiszen lám, ő magát sem tudja. Nekem kell tennem valamit.

- Ne bántsd!

Odafordítja a fejét, szeme zavarosan forog. Anyám átnéz a válla fölött. Hogy éri fel, amikor sokkal alacsonyabb nála?

- Szaladj a Pista bácsiért! Gyorsan!

Az öcsém a szobánkban. Nem jött utánam. Indulok. Az ajtó két lépésre. A kulcs gyorsan fordul a zárban. Nem fog utolérni.

Már a lépcsőházban vagyok. Meg tudom csinálni. Az alsó szomszédhoz becsöngetek. Remélem itthon vannak. Dörömbölök az ajtón. A feleség nyit ajtót.

 - Csókolom, itthon van a Pista bácsi? Jöjjön, segítsen! Megfojtja anyut!

4 komment

Címkék: erőszak családon belüli


2012.09.23. 23:43 A festett madár

Kések az asztalon

A kapuban szokás szerint bent van a kulcs, csak átnyúlok a rácsokon, elfordítom és bejutok a rendezett kertbe. A virágok illatát már kint is éreztem, de elhaladva az ágyások mellett szinte elbódítanak ezen a gyönyörű kora nyári délutánon. A hatalmas cseresznyefa uralja a kis udvar többi részét. A városi nagy házhoz zsebkendőnyi birtok jár.

A télikerten keresztül megyek be a házba. Ilyenkor ott vannak keresztanyámék, mert az üvegfal mögött szinte együtt lehet élni a zöldbe borult portával. A ház számomra legkedvesebb kuckója is itt van, a kis kör alakú dohányzóasztal a két alacsony támlás pörgős fotellal. Innen belátni a konyhába. Az ott serénykedő keresztanyámmal tudok beszélgetni.

Ezen az asztalon most kések, ollók körberakva. Hegyeik fenyegetően az asztal előtt elhaladóra mutatnak

Meséltek már erről, amit sem elképzelni nem tudtam, sem elhinni. Most még visszafordulhatok, de az ajtónyitódásra a konyhából keresztanyám rémült tekintete néz rám. A félelem hirtelen szégyennel keveredik, aztán zavarral, majd féltéssel. Látom, hogy legszívesebben elküldene, de nincsen ereje hozzá. Segítséget is kérne, de mit tudnék én segíteni? A tizennyolc éves lány. Hiszen én is védelemre szorulok. Főleg most, hogy keresztapám megint részeg.

Nem tudom otthagyni. Becsukom magam mögött az ajtót.

- Szia. Itthon van?

- Igen, kint a műhelyben.

A konyhában van a húszéves unokanőverem is. Már egymás mellett ülnek. Ők ketten, a két reszkető ember, akinek segítségre lenne szüksége.

- Hívtátok a rendőrséget?

- Megint azt mondták, hogy csak akkor jönnek, ha vér folyik.

Ha itt vér folyik, akkor nem a rendőrségnek kell jönnie, hanem a helyszínelőknek és a hullaszállítóknak.

- Jól van. Maradjatok itt a konyhában. Valami majd csak lesz.

Kiülök a kedvenc pörgős fotelembe. A késekkel kirakott asztal mellé. Nézem a művét. Akkurátusan egymás mellé helyezett körömolló, hajvágóolló, a nagy háztartási olló és a pucolókéstől, a csontozókésen át a legnagyobb zöldségaprítóig mindenféle kés. Mögöttem az üvegfal és a lemenő nap fényében pompázó kert, velem szemben a konyha, balra tőlem a nagy télikert, aminek a másik végén lévő folyosóról nyílnak a hálószobák. És jobbra... Jobbra a mellékhelyiségekbe és a műhelybe vezető ajtó. Innen várom keresztapámat, akiről nem tudom, hogy milyen állapotban van és hogy hogyan fog reagálni arra, hogy ott ülök a kiállítása mellett.

Nyílik az ajtó és belép. Meghökken a látványomtól, benéz a konyhába, hogy ott vannak-e még a félők, akikből meríti az erejét.

- Szia, mi újság?

- Szia. A Géza hozott munkát, tudod, aki a másik utcában lakik, de telekszomszédok is vagyunk. Tönkrement a gép, amivel a ...

És itt a várható litániába kezd. Mert beszélni azt tud. Ahogy inni is. Korlátlanul. Féktelenül.

Legalább látom, hogy pontosan milyen a hangulata. Hallgatom a baromságait és nézem ezt a jelentéktelen törpét, ez a gnóm alkoholistát, aki valaha elismert lakatosmester és iparművész volt, ma pedig egy üveg borért eladja a lelkét az ördögnek.

Leül az asztal másik oldalán lévő fotelba.

- Mi készül itt? Hajvágás? Vagy disznóvágás?

Próbálom megőrizni a nyugalmamat, ami csupán látszólagos. Vajon bedühödik? Eddig jut el, az elmondások szerint. Az ollók és kések kiterítéséig. Mi van, mi lesz, ha mára éppen más tervei vannak? Ha borul a rendszer és ő is borít?

- Nem.

Idiótán mosolyog. Mint egy félkegyelmű. Ez bátorító.

- Nézd a feleséged, meg a lányod reszket a konyhában. Le kéne inkább feküdni aludni, nem?

- Nem, nem. Még visszamegyek a műhelybe.

- Figyelj. Bekísérlek a hálószobába, ledőlsz, betakarlak egy pokróccal és amikor felkelsz, akkor tudod folytatni a munkát, jó?

Nem válaszol. Én is hallgatok. Ránézek a konyhában lévőkre. Reszketve egyben bizakodva néznek rám. Örülök, hogy kimaradnak az egészből.

- Na gyere, menjünk!

Felállok és elindulok, de megállok előtte és várom, hogy mozduljon. Feláll. Jól van. Megyek tovább, ő jön utánam. Bepillantok a konyhába és a szememmel hívom keresztanyámat, aki jócskán hátul maradva követ minket. A szobába érve ráfekszik az ágyra. Keresztanyám mögöttem van, kérem, hogy vegyen elő egy pokrócot. A kezembe nyomja, én takarom be a részeget.

- Jól fekszel? Kell még egy párna?

Csak a fejével inti az igent és a nemet.

- Pihend ki magad!

Azonnal elalszik. Kijövünk a szobából.

Hányni tudnék! De még nem végeztünk.

A késeket és az ollókat gyorsan összeszedem az asztalról, egy konyharuhába csavarom mindet. Megkérem az unokatesómat, hogy szedje össze az összes vágóeszközt, ami van a házban. Mindent a kamrába teszek, az ajtót bezárom a kulcsot keresztanyám kezébe adom.

- Rakd el jól! Átjöttök?

- Nem.

- Alszik reggelig?

- Talán igen.

- Jól van. Vigyázzatok magatokra.

Elköszönök és elindulok kifelé.

Milyen szépek a szobanövények itt, a télikertben. Végigmegyek a kerten, keresztanyám jön utánam, valamit mond, valamit motyogok rá.

Nem akarok kérdezni, nem akarok válaszolni, nem akarok gondolni semmire.

10 komment


süti beállítások módosítása