A télikerten keresztül megyek be a házba. Ilyenkor ott vannak keresztanyámék, mert az üvegfal mögött szinte együtt lehet élni a zöldbe borult portával. A ház számomra legkedvesebb kuckója is itt van, a kis kör alakú dohányzóasztal a két alacsony támlás pörgős fotellal. Innen belátni a konyhába. Az ott serénykedő keresztanyámmal tudok beszélgetni.

Ezen az asztalon most kések, ollók körberakva. Hegyeik fenyegetően az asztal előtt elhaladóra mutatnak

Meséltek már erről, amit sem elképzelni nem tudtam, sem elhinni. Most még visszafordulhatok, de az ajtónyitódásra a konyhából keresztanyám rémült tekintete néz rám. A félelem hirtelen szégyennel keveredik, aztán zavarral, majd féltéssel. Látom, hogy legszívesebben elküldene, de nincsen ereje hozzá. Segítséget is kérne, de mit tudnék én segíteni? A tizennyolc éves lány. Hiszen én is védelemre szorulok. Főleg most, hogy keresztapám megint részeg.

Nem tudom otthagyni. Becsukom magam mögött az ajtót.

A konyhában van a húszéves unokanőverem is. Már egymás mellett ülnek. Ők ketten, a két reszkető ember, akinek segítségre lenne szüksége.

Ha itt vér folyik, akkor nem a rendőrségnek kell jönnie, hanem a helyszínelőknek és a hullaszállítóknak.

Kiülök a kedvenc pörgős fotelembe. A késekkel kirakott asztal mellé. Nézem a művét. Akkurátusan egymás mellé helyezett körömolló, hajvágóolló, a nagy háztartási olló és a pucolókéstől, a csontozókésen át a legnagyobb zöldségaprítóig mindenféle kés. Mögöttem az üvegfal és a lemenő nap fényében pompázó kert, velem szemben a konyha, balra tőlem a nagy télikert, aminek a másik végén lévő folyosóról nyílnak a hálószobák. És jobbra... Jobbra a mellékhelyiségekbe és a műhelybe vezető ajtó. Innen várom keresztapámat, akiről nem tudom, hogy milyen állapotban van és hogy hogyan fog reagálni arra, hogy ott ülök a kiállítása mellett.

Nyílik az ajtó és belép. Meghökken a látványomtól, benéz a konyhába, hogy ott vannak-e még a félők, akikből meríti az erejét.

És itt a várható litániába kezd. Mert beszélni azt tud. Ahogy inni is. Korlátlanul. Féktelenül.

Legalább látom, hogy pontosan milyen a hangulata. Hallgatom a baromságait és nézem ezt a jelentéktelen törpét, ez a gnóm alkoholistát, aki valaha elismert lakatosmester és iparművész volt, ma pedig egy üveg borért eladja a lelkét az ördögnek.

Leül az asztal másik oldalán lévő fotelba.

Próbálom megőrizni a nyugalmamat, ami csupán látszólagos. Vajon bedühödik? Eddig jut el, az elmondások szerint. Az ollók és kések kiterítéséig. Mi van, mi lesz, ha mára éppen más tervei vannak? Ha borul a rendszer és ő is borít?

Nem válaszol. Én is hallgatok. Ránézek a konyhában lévőkre. Reszketve egyben bizakodva néznek rám. Örülök, hogy kimaradnak az egészből.

Felállok és elindulok, de megállok előtte és várom, hogy mozduljon. Feláll. Jól van. Megyek tovább, ő jön utánam. Bepillantok a konyhába és a szememmel hívom keresztanyámat, aki jócskán hátul maradva követ minket. A szobába érve ráfekszik az ágyra. Keresztanyám mögöttem van, kérem, hogy vegyen elő egy pokrócot. A kezembe nyomja, én takarom be a részeget.

Csak a fejével inti az igent és a nemet.

Azonnal elalszik. Kijövünk a szobából.

Hányni tudnék! De még nem végeztünk.

A késeket és az ollókat gyorsan összeszedem az asztalról, egy konyharuhába csavarom mindet. Megkérem az unokatesómat, hogy szedje össze az összes vágóeszközt, ami van a házban. Mindent a kamrába teszek, az ajtót bezárom a kulcsot keresztanyám kezébe adom.

Elköszönök és elindulok kifelé.

Milyen szépek a szobanövények itt, a télikertben. Végigmegyek a kerten, keresztanyám jön utánam, valamit mond, valamit motyogok rá.

Nem akarok kérdezni, nem akarok válaszolni, nem akarok gondolni semmire.