Tizenkét éves. Elvitte a motorját. És visszahozta. Épségben van. Ő is a motor is.
Mégis őrjöngve várja.
De miért kell ebből ekkora ügyet csinálni vajon? Nem értem.
Anyám már tudja, hogy mi várható. Valahogy sikerül bemenekítenie öcsémet a fürdőszobába. Bezárja az ajtót és fogja is, hogy ne tudjon bejutni utánuk.
Teljesen meg van vadulva. Mintha az eszét vesztette volna rángatja az ajtót, húzza, üvölt, hogy nyissák ki.
Nem jár sikerrel.
Érdekes, hogy anyámban van annyi erő, hogy megvédje az öcsémet. Nagyon örülök neki, hálát érzek, hogy mindezt meg tudja tenni most. Sok mindenhez nincsen ereje, de ebben a pillanatban nagyon jól látja, ha elérné az öcsémet ez a vadállat, még arra is képes lenne, hogy addig verje, amíg mozog.
Mert ment egy kört a motorral. Nem lett senkinek és semminek baja. Egyértelmű, hogy a motor érdekli jobban. De az is hibátlan.
Már családi házban lakunk. A szerszámait a kiskonyhában tartja. Kirohan valami eszközért, hogy majd annak segítségével bejut. Amíg távol van bátorítom anyámat, hogy semmiképpen ne engedje be és tartson ki, a fürdőszoba ablakán valahogy juttassa ki a gyereket, én átmegyek érte a szomszédba. A gyerekért...Én is csak tizenöt vagyok.
Abban reménykedem, hogy amíg kimegy és keresgél a szerszámai között van ideje lehiggadni. De nem. Ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Ez komplett őrült!
Anyám kitartása erősebbnek bizonyul.
Végül a kocsmát választja, minthogy bejusson a fürdőszobába. Mire megjön, tökrészegen, elfelejti, hogy miért és mihez indult el erőt meríteni.
(Most tizenkét éves az én fiam... Senkitől nem kell félnie. Senki nem tartja rettegésben. Senki nem bántja.)
Az utolsó 100 komment: